A madár

Mint óriási, kék csiga, vonszolta magát végig a szeptemberhez méltatlan forróságban a modern busz a Thököly úton. A szokásos parlamenti választások előtti útfelújítások, és a délutáni csúcsforgalom miatt kátrány ízű füst áramlott be a csigaház parányi ablakain, feldúsítva a végletekig tömött utastér teljesen elhasznált levegőjét. A fojtogató zsúfoltság közepén egy nagydarab bácsi ült, kék farmerben, egy bordó bőrtáskát fektetve térdeire. (Egyik füle sárga szig. szalaggal betekerve.)

Az embereknek feltűnt az úr bóbiskolása – hiszen többször majdnem lecsúszott öléből motyója – egy ilyenből riadt fel fájdalmas tekintettel, markában görcsösen szorongatott mobiljára pillantott, beütött két billentyűt, remegő kézzel füléhez emelte, és beleszólt kérlelő hangon:

’Haló, haló.’ Nem jött válasz. Lehunyta szemét és erőtlenül összegömbölyödött teste, majdnem eldőlt, de egyensúlya beállásának érdekében ismét felriadt. Megismételte az előző mozdulatsort telefonjával, nyugodt, pilledt hangon megszólalt:

’Haló, haló.’ Egy női hanggal kezdett beszélni igencsak bárgyú stílusban. ’Máma már nem megyek haza, mert itt vagyok a ház előtt. Ne vegyek valamit? Jó.’ Letette. Nem telt bele egy percbe és újra:

’Haló. Ma már nem megyek haza. Itt vagyok már a ház előtt.’ Az utasok görbe mosolyaikat próbáltak leplezni, fejüket elfordították, mint a kisgyerek, ha hazudik az anyjának. Vigyoruk hamar lelohadt. Ahogy a bácsi groteszk tekintetét észrevették, ahogy eltorzult arccal a szívéhez nyúlt. Egy halálkönnycsepp pergett le arcán. Pár pillanatig az utasok egyszerre kíváncsian és meredten bámulták, valaki egy fél üveg vizet adott neki, amit barátságosan (arca gondja kisimult) egy zacskó babapiskótával és pár napilappal viszonzott. (Amiket a jellegzetes táskából húzott elő.) Megkérdezte az adakozó embertől, hogy ’nem fog-e szomjan halni? ’ ’Nem, nem fog. Köszöni szépen.’ (Mindkettő.) Kiitta a palackot: ’az üveget gyűjti-e?’ ’Nem, nyugodtan elrakhatja.’ Kipréselte a levegőt belőle, a kupakját visszacsavarta és eltüntette a hatalmas táskában. Ezzel a mozdulattal fel is hívta ismerősét:

’Haló. Biztos miattam halt meg…’ (Az emberek szánalmat éreznek az emberek iránt. De még akkor se produkált senki még egy kíváncsi, vagy segítőkész ábrázatot se, mikor másodszorra is mellkasához kapott. (Talán pont ezért nem.) Gyöngyöző homlokán gyűltek a sötét redők. Csörgött a mobil, a füléhez emelte.)

’Haló. Máma már nem megyek haza, mert itt vagyok a ház előtt. Az én hibám, biztos miattam halt meg. A temetésre odaérek, ugye? Nem néznéd-e meg, hogy a Gizike életben van-e még? Biztos miattam halt meg. Ne vegyek valamit? Valamit zabálni is kell. Ne hozzak egy kis zabát, gabonát? Te, figyelj, az emberek csak mennek, de ki törődik a madarakkal?’

Az úr felállt, jelzett, dülöngélve leszállt, az utasok pedig megkönnyebbültek, hogy nem a buszukon hal meg. (Nagy Lajos király útja.)

Kategória: Irodalom | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.